Na nem mint munkakezdés vagy -kerülés, csak németen nem lesz több németóránk a lurkóval.
Szegény emberrel mindig együtt említenek minket. Ha egy mondat úgy kezdődik, hogy 'Kedves Péter és Nándor', abból sok jó nem keveredik ki.
írtuk folyamatosan a dolgozatokat, volt olyan is, hogy a kettőnk dolgozatának összpontja nem érte el a kettes szintet. Erre nem vagyunk büszkék. De röhögünk rajta, mert úgyse tehetünk ellene semmit. Pár hasonló, majdnem sikeresebb dolgozat után is hallottuk az iménti szófordulatot... nem meglepő.
Kötelező kellék: egymás piszkálása, bosszantása. Első a hüvelyk- és mutatóujjból formált kör mutogatása. Ezután a nemzetközi egyujjas jelzés. Kombinálva őket az a mutatás jött össze, ami a kő-papír-ollóban mindent üt.
Voltak a feledhetetlen billegések, székrugdosások. Lökdöstük egymást, hol jobban, hol kevésbé. Egyszer kolléga alól próbáltam a széket kikani. De ügyesebb volt, felugrott. Csörgés-csattogás, tanár inkább elfordult.
Laza nyár volt ránk a felzárkóztatógyorstalpalóhoz, izzadt mindenki. Én papucsban, lábam szellőztetem, mert megtehetem. Ekkor hallottam a sztorit, hogy Herrr rászólt az egyik srácra vizsga előtt, aki hasonló cipőben járt, hogy 'Vegye felazonnal', mint egy rendőr szól a többszörös gyilkosra... én nem vettem vissza, csak kislábujjam dugtam bele.
Végül a legszörnyűbb: a pocakkirakás. Haverom mutogatta szőrös hasát, pólót felrakva rá, mint ahogy odahaza szokták a vén alkoholisták az agyonmosott pólót, kocsmából hazafelé. Különösen örültünk, amikor egy-két lány elkapta a villantást.
Hosszú sorozat szakad véget. Úgy három évnyi németóra és semmit se tudunk. Csak annyit mondhatok, hogy...
Auf Wiedersehen!
